Hello Kedves olvasó! Nagyon örültem, hogy ilyen sokan jó véleménnyel voltatok és vagytok ennek az egésznek, úgyhogy ezúton szeretném mindenkinek megköszönni! Aranyosak vagytok! :)

Ugye, mint valamennyien tudjátok sajnos idén Nekem nem jött össze a Londoni Paralimpia…1 hétig volt kesergés meg rossz kedv, de aztán új „utak” felé néztem a nyárra. Ekkor találtam rá a lovaglásra. Most volt a héten az 5. alkalom, hogy nyeregbe ültem. Régebben is lovagoltam már, de azért ez mégis más, mivel a díjlovaglást tanulgatom, és nem csak ülök rajta és körbe körbe megyek…az nagyon uncsi volt! :D Itt végre van tanárom és a kezemben van az irányítás. Sokan félnek felülni a lóra. Ezt én sose értettem. Jó azért azt be kell vallani, hogy én terápiás lovon ülök, azaz sokkal szelídebb és nyugodtabb, mint a többi, de van, aki még erre sem mer felülni. Lényeg az az, hogy úszás helyett nyáron, Iskola időben pedig úszás mellett lovagolok. Én nagyon élvezem és nem is értem, hogy miért kérdezi meg minden harmadik ember, akinek erről meséltem, hogy „és nem félsz rajta? Én rá sem merek ülni! ” Mondjuk az úszásnál meg az az első kérdés, hogy „és hogy nem süllyedsz el?” szóóóvaaal úgylátszik én már csak ilyen „meghökkentő” dolgokat művelek :D Tegnap viszont én hökkentem meg. Lementem vidékre barátnőzni. Vonattal mentem, mivel a kocsimmal úgy egyszerűbb és amúgy is nagyon szeretek vonatozni. Szerencsére az újfajta piros vonattal mentem, aminek odafelé nagyon örültem! Hazafelé viszont már kevésbé…fél 6ra mentem ki az állomásra, de kiderült, hogy vágányzárt kellett elrendelni, mert a nagy meleg miatt elgörbült az egyik sín. Így csak 1 vonalon tudtak közlekedni a vonatok. Ezzel még annyira nem is volt nagy baj…szépen felszálltam a vonatra és vártam a helyemen. A hangosbemondó 20 percet mondott be, hogy annyit fogunk állni az állomáson. Ebből a 20 percből aztán 1 óra lett + nekem amit még a vonatra vártam 30 perc késés. Na itt már azért én is kiakadtam kicsit. Viszont a többi ember nem is kicsit…én ott a helyemen ülve azon gondolkodtam, hogy vajon mégis mit gondolhatnak…attól még, hogy veszekednek a kalauzzal, aki semmiről nem tehet és szidják a vasutat, csak nekik lesz rosszabb a kedvük. Azt hiszem erre csak én jöttem rá sajnos. Ekkor jutott eszembe az is, hogy ez külföldön mennyire más! Például Angliában…sokan is mondják, hogy mennyivel jobb a külföldi közlekedés, de odáig nem jutnak el, hogy az is eszükbe jusson, hogy talán,mert az ott élő emberek úgy állnak hozzá, ahogy mi nem. Mint például meglátják a kerekesszéket és hozzák kérdés nélkül a rámpát…míg Magyarországon 24 órával minimum! be kell jelenteni, hogy ha utazni szeretnél valahová… Mindenesetre én is külföld mellett voksolok, de ez csak az én véleményem :) visszatérve, nem csak én művelek meghökkentő dolgokat, csak amit én csinálok az látványosabb, mert ha rám néznek, akkor nem nézik ki belőlem, azt hiszem :) Pedig mindenki sokkal többre képes, mint amennyit elsőre kinéznek belőle! Csak el kell hinni önmagunkról, hogy igenis képesek vagyunk rá! :)

Az, hogy kezdjek el blog-ot írni már régóta mondogatják páran, de eddig nem nagyon éreztem szükségét a dolognak. Ma viszont már nem tudom, hogy miért, de úgy döntöttem,hogy egye fene belekezdek ;) A youtub-os vidit, ha láttátok, akkor nagyjából már mindent tudtok. Nem vagyok az a „besavanyodott nyomi” típus! :D és sose voltam az/sose leszek az…! Mint ahogy a címben is olvasható, szerintem nekem csupán annyi a „bajom”, hogy kerekem a lábam. J Igyekszem így is élni! Nem szeretem, hogy ha valaki sajnál, mert nincs miért! Pont valamelyik nap beszélgettem erről egy barátommal, hogy sok ember amíg meg nem ismer csak egy tolószékes lányt lát, pedig ennél több is van bennem! Meg kell ismerniük ahhoz, hogy tudják ki is vagyok valójában és a sajnálat (reményeim szerint :D ) átalakul kíváncsisággá és elismeréssé… Azzal a barátommal, akivel erről beszéltem, azt mondta,hogy eleinte ő is ezt látta bennem, de szerencsére megismert. Mára már kimondhatjuk, hogy nagyon jóba lettünk és nem úgy kezel, mint egy „kocsis lányt”! Erre törekszem minden nap, hogy ez így legyen másokkal is. Nagyon nagy szükség van kitartáshoz és kellő nyitottsághoz, hogy ezt elérjem/elérjük,  de ez bennem megvan ( köszönet érte szüleimnek és a pót anyámnak :D ) Nemrég voltam egy táborban. Volt pár rokonom ott volt, de igazából a gyerekek közül senkit sem ismertem ( kivéve az uncsi tesóimat). Télen még úgy voltam vele, hogy nem merek elmenni, mert hát mégis csak félig meddig idegenekkel leszek. Aztán tavaszra eljutottam odáig, hogy volt kedvem menni, és Júniusban meg már alig vártam, hogy mehessek! J Nem tudom, hogy  hogy csináltam, de a 3. napra már mindenkivel jóban lettem J egy új becenevet is kaptam: Hörby :D aminek nagyon örültem, hiszen ez is azt bizonyította, hogy sikerült elfogadniuk és megérteniük, hogy ugyan olyan ember vagyok, mint Ők, csak a kerekem a lábam ;) Talán ez is az egyik mottóm úgymond: Kigondoltam, eldöntöttem, megcsinálom és a többi nem érdekel, és azt hiszem, hogy valamilyen szintem ennek köszönhető az is, ahol most épp tartok akár a sportban, akár az életben…  J Ami kicsit fafejűen hangzik, de eddig beállt! ;)